~Álmokból építek várat~

álmokból építek várat
2006.05.21

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki idestova tíz évvel ezelőtt létrehozta ezt a portált. Hogy mi is volt a célja ezzel? Igazából semmi egetrengető, világmegváltó dolog. Csak szerette volna megosztani a nagyvilággal a gondolatait. Ami aztán olyan jól sikerült, hogy sok barátot szerzett a blogon keresztül, s rengeteg tapasztalattal gazdagodott. 
Ez a lány időközben felnőtt, de a portál még mindig működik, s működni is fog. 
Időközben olyannyira a szívéhez nőtt, hogy soha az életben nem fogja abbahagyni a szerkesztését. Mert ez az a hely, ahol álmokból épít várat. 
Miféle álmokból épül fel az a vár? 
Élményekből, amelyek a mindennapokat teszik édessé...
Olvasónaplóból, amelyek gondoskodnak arról, hogy kiszakadjunk a valóságból...
Filmkritikákból, mert a virtuális valóság is tud igencsak szórakoztató lenni...
Saját írásokból, mert az általunk teremtett világ mindig sokkal érdekesebb...
Esküvőblogból, mert a Nagy Nap mindenkine egyformán fontos...
Végül pedig Időutazásból, mert jó megismerni más korok szellemét. 
Mit kínál neked ezeken kívül a portál úrnője? Lehetőséget arra, hogy kritikát kérj, legyen szó az oldaladról, vagy éppen egy általad írt regényről. Emellett szívesen készít designt is a weblapodra. S mindezt ajándékba. 

Műveim Média Esküvő Időutazás

Mások oldalai
Látogass el hozzájuk is!



Chat
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Hozzászólásláda
Friss bejegyzések
2017.11.25. 18:10
2017.11.10. 19:02
2017.10.20. 17:37
2017.10.07. 16:13
2017.09.30. 08:57
Friss hozzászólások
 
Életem lapjai

A horror városa

2017.11.25. 18:10, senussya
Hat

Nicolas megküzd Jonathan Millerrel, vajon lesz értelme a harcnak? Vajon ezzel végre vége a rossz szomszédi viszonynak, vagy ez csak olaj a tűzre? 
Violet időközben megérkezik a Ködös városba, ami cseppet sem olyan, mint képzelte...

Nicolas

A legbosszantóbb Jonathan Millerben az volt, hogy egy szobán kellett osztoznom vele. Lehet, jobb lett volna ott helyben elintézni a párbajt, mert akkor már talán nem kellene elviselnem a nyomorult képét. Megvolt az a roppant idegőrlő szokása, hogy órákon keresztül évődött a nőivel mobiltelefonon keresztül. Igen, azt mondtam, nőivel, ugyanis amint befejezte a beszélgetést azzal, akit állítólag az élete szerelmének tart, már hívta is a következőt, vagy éppen őt hívták. Úgy tűnt, nagyon népszerű volt a kis selyemfiú.
Azonban aznap estig egyáltalán nem láttam színét sem. Bizonyára nagy erőkkel készült az esti kihívásra. Ha naiva lennék, ezt gondolnám, azonban pontosan tudtam, hogy semmi hasznosat nem csinál. Nem mintha labdába rúghatna velem szemben.
- Ugye tudja, hogy veszélyes játékba kezdett? – bukkant fel az ajtóban Ashvins tábornok.
- Ez csak egy lecke lesz Millernek – vontam meg a vállam.
- Ez nemcsak egy lecke lesz, McGregor, már nemcsak egy lecke, ugyanis Sir Miller fülébe jutott a dolog.
- A kis selyemfiú hazafutott apucinak panaszkodni? – horkantam fel. Hát akkor ezért nincs a bázison. Még szánalmasabb féreg, mint gondoltam.
- Tudomásom szerint Jonathan Miller éppen az egyik kocsmában mulatja az időt valamelyik barátnője társaságában, az apjával azóta nem beszélt, hogy az itt hagyta.
- És maga szerint, akkor kitől tudta meg Sir Henry, hogy a fiát ma este péppé verik?
Ashvins megvakarta az állát, úgy festett mintha elgondolkodna, majd így szólt:
- A politikusokat nem érdekli az Éjharcosok Ligája, nem törődnek a belügyeinkkel addig, míg fedezzük a hájas seggüket. Viszont Jonathan Miller, hogy szépen és finoman fogalmazzak, nem éppen hétköznapi jelenség közöttünk. Egy politikus fia, akit büntetésből ide küldenek, rá mindenki figyel.
- Hát én éppen nem, így is többet látok belőle, mint szeretnék – vetődött tekintetem az ágyára.
- Magát amúgy se érdekli túl sok minden, McGregor – mutatott rá Ashvins. – Ami megtörtént, azt nem tudjuk meg nem történtté tenni. Maga ma este megküzd Jonathan Millerrel, csakhogy lesz nézőközönség is.
- Feltételezem, nem a társainkra céloz most.
- Nem, egyáltalán nem rájuk. A ma esti produkcióra Sir Henry Miller is ellátogat, s kétlem, hogy egyedül tenné tiszteletét.
- Politikusok – nyeltem nagyot. Ez a pasas képes egy egész arisztokrata kompániát ide csődíteni.
- Pontosan.
- De mégis mi a fenének hívja ide a barátait? – Amint feltettem a kérdést, már tudtam a választ. – Azt hiszi, hogy a fia győzni fog.
Ashvins megerősítésül bólintott.
- De mégis honnan veszi, hogy a fia győzhet?! Hát nem ismeri? – akadtam ki.
- Azt hiszem, Sir Miller kissé elfogult – válaszolta Ashvins nem túl nagy meggyőződéssel.
- Most komolyan mondja tábornok, hogy ide hívja az arisztokrata barátait, hogy azok végignézzék, ahogyan lealázom?
Ashvins nem felelt, csak jelentőségteljesen nézett rám. Mielőtt folytattam volna a kirohanásomat, megértettem mindent:
- Nem azért jönnek, hogy a valóságot lássák, hanem azért, hogy megnézzék, amint a híres Sir Henry fia legyőzi egy jelentéktelen társát az Éjharcosok Ligájában. Ők a győzelmét jöttek ünnepelni, mert biztosak abban, hogy le fog győzni engem. Le kell győznie engem, hiszen nekem hagynom kell őt, nem igaz? Azért jött ide, hogy parancsba adja: veszítenem kell.
Ashvins nagy levegőt vett, majd így szólt:
- A fölöttem állók mind ezt akarják. Hallani sem akarnak arról, hogy egy senki megalázza Sir Henry Miller fiát a gyakorlópályán, mert annak kínos politikai következményei lehetnek.
Nem akartam hinni a fülemnek. Ez a pasas, aki annyira nagyra van magával meg a szaros ligájával, igazából ugyanolyan csúszómászó, mint mindenki más.
- Maga szabta azt feltételként számomra, hogy térítsem jobb belátásra ezt a nyomorultat, most pedig azt parancsolja, hogy adjak még nagyobb lovat alá?! – keltem ki magamból teljesen. – Ha nem teljesen hülye, akkor pontosan tudja, hogy csakis ezen az úton szoríthatok Millerbe egy kis észt! Ha hagyom, hogy nyerjen, még jobban elszáll majd magától.
- Ez így van.
- Egyszerűbb lenne lefújni a párbajt, mondván, hogy túl gyáva vagyok és megfutamodtam. Hogy már Miller szép szemének egyetlen villanásától tele van a gatyám betyártallérral – gúnyolódtam.
- Meg kell küzdeniük, ebből nincs visszaút – jelentette ki keményen. – Kihívta, a tisztesség úgy kívánja, hogy állja a szavát.
- Maga papol itt tisztességről, amikor az előbb parancsolta meg, hogy hagyjam magam legyőzni?! – Egy pillanat alatt ott teremtem előtte, s mélyen a szemébe fúrtam az enyémet.
- Nem alakulnak mindig úgy a dolgok, ahogyan szeretnénk, McGregor.
- Tényleg?!
- Ma este megküzd Jonathan Millerrel, nincs apelláta. Megküzd vele és győzni fog.
- Hogy? – értetlenkedtem. Most akkor mit akar tőlem? Ez szórakozik velem? – Az imént adta parancsba, hogy veszítenem kell, mert a maga felettesei ezt akarják.
- Én parancsba adtam, de maga végzetesen önfejű hírében áll, aki úgysem engedelmeskedik senkinek sem. – Egy apró vigyor jelent meg a szája sarkában. – Nem az én hibám, ha egy újonc forrófejű és a saját végzetébe rohan.
Abban a pillanatban megértettem mindent. A tábornok elmondta a parancsot, de ő sem hitt benne. Igaz, hogy kicsit maga elé helyezett engem, mint élő céltáblát, de adott helyzetben én sem tehettem volna semmi mást, mint a delikvensre bízni a döntést. Ashvins mégsem olyan gyáva alak, mint gondoltam, ő hisz abban, hogy az erősebbnek győznie kell. Az már más kérdés, hogy a győzelmem milyen hatással lesz az ő karrierjére és az enyémre, amely még el sem kezdődött.

Ashvins nem mondott nagyot, amikor arra célzott, hogy Sir Miller nem egyedül fog érkezni az esti párbajra, hanem néhány befolyásos barátját is magával hozza, ugyanis a lelátó teljesen megtelt, de a legtöbb néző nem az Éjharcosok Ligájából került ki, hanem bámészkodó politikusokból.
- Szép egy kalamajkába kerültél, amigo – bukkant fel mögöttem Valdes. Azóta nem láttam, hogy elkezdtem komolyan venni a kiképzést.
- Hát te meg hogy kerülsz ide?
- Egy tanácskozás miatt kellett visszatérnem Enochba, s a fülembe jutott a ma este híre. Te tényleg nem tudod magad egyszerűen meghúzni az árnyékban, igaz?
- Mindennek megvan a maga határa, Valdes, Jonathan Miller most érte el az övét, meg az én tűrőképességem határát is.
- Díszes társaság verbuválódott össze a tiszteletetekre – nézett a nézőtér felé. – Ennyi politikust az Avatáson sem látni, pedig az tényleg nagy esemény.
- A vámpírkirály gondolom, részt vesz rajta.
- Természetesen.
- Akkor máris illusztrisabb vendég van ott, mint itt az összes együttvéve.
- Ugye tudod, hogy ezek mind azért jöttek, mert meg vannak győződve arról, hogy Sir Miller fiacskája nyer?
- Milyen kár, hogy csalódni fognak – sóhajtottam.
Vártam, hogy belekezdjen abba a mesébe, amely arról szól, hogy Millernek születési előjoga az, hogy mindig nyerjen, de csak annyit mondott egy sejtelmes mosoly kíséretében:
- Már szinte hallom is a csalódás sóhaját felszállani ajkaikról.
Több szó nem esett közöttünk, ugyanis a folyosón feltűnt Sir Miller és fiacskája. Jonathan nem úgy festett, mint akit most látott el az apja atyai jó tanácsokkal, hanem, mint akit most aláztak le a sárga földig. Ahogyan ránéztem, most először mozdult meg bennem valami… talán szánalom, az együttérzés apró szikrája. Felsejlett előttem egy régi, nagyon régi emlék az ember Nicolasról, akiben az apja gyakran keltette a kisebbség, a haszontalanság érzését. Akit gyakran a sárga földbe tiport a felsőbbrendű, a mindent tudó apa. Akkor döbbentem rá végérvényesen arra, hogy sokkal több közös van bennünk, mint addig hittem. Ez a felismerés eléggé keserű szájízt hagyott a számban. Semmiképpen sem akartam sajnálatot érezni Jonathan iránt, mert az egyenlő lett volna azzal, hogy meg kell bánnom, hogy kihívtam, s, hogy valószínűleg le fogom győzni olyanok előtt, akik előtt nem kéne.
Tekintetünk összetalálkozott, s Jonathan arckifejezése a megalázott fiú arcáról a dacos kihívottéra változott. Ez egy igen érdekes harc lesz.
- Azt hiszem, ideje indulnom – szólaltam meg.
- Sok sikert, amigo.
- Arra nem lesz szükség – léptem ki a pályára.

A nézők egyszerre fordultak felém, mintha csak egy cirkuszi látványosság lennék. Ami azt illeti, kezdtem is úgy érezni magam. Ashvins a gyakorlótér bejáratánál állt, s türelmét vesztve várta, hogy túl legyünk az egészen.
A gyakorlótér egy fából készült fallal körülvett kör alakú pálya volt, amely a legkülönfélébb akadályokat foglalta magába a tűzhányós akadályfutástól a távolugrásig, amelyet, ha elvétettél, egy karókkal teletűzdelt verembe estél bele. A tér felett magasodott a lelátó, amely most szép tömegnek szolgált ülőhelyül. Úgy hallottam, hogy ez a pálya még csak nem is az volt, amely a végső vizsgánk színhelye lesz, de így is eléggé veszélyesnek tűnt, elég egy rossz mozdulat, s átkozott életünk véget is érhet.
- Ugye tudod, hogy semmi esélyed? – csendült fel mögöttem Jonathan Miller gúnyos hangja. Amikor az öntelt arcába néztem, minden korábban támadt együttérzésem tovaszállt.
- Na, ne mondd – vetettem oda.
- De pontosan ezt mondom, ma lealázlak, McGregor.
- Mert apuci eljött és elhozta a kíséretét is? – böktem fejemmel a lelátó felé, ahol már Sir Henry is helyet foglalt.
Miller arca falfehérré vált, még jobban, mint normál esetben. Egy-null nekem.
- Hagyd ki ebből az apámat, neki ehhez semmi köze – sziszegte.
- Ha nem lenne hozzá köze, most nem ülne ott fent – magyaráztam. – Biztos vagy a győzelmedben, mi? Mert apuci elintézte neked.
- Mi a fészkes fenéről beszélsz?
- A tényekről, Miller, csakis a színtiszta tényekről. Ne meséld, hogy fogalmad sincs arról, hogy az apád már a zsebében érzi a győzelmedet.
- Mert tudja, hogy jobb vagyok.
- Nem, azt tudja, hogy ő mindenki felett áll – javítottam ki.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett, de a szemében láttam, hogy leesett neki a tantusz. – Nem érdekel, hogy mit ajánlott neked, megtiltom, hogy tisztességtelenül harcolj.
Na, végre van valami értékelhető benne, az önbecsülés.
- Ne aggódj, Miller, most tényleg megmutathatod majd, mit tudsz – fordítottam neki hátat, s indultam el Ashvins felé. Hallottam Miller lépteit mögöttem, helyes, legalább előbb túlesünk a dolgon.
- Tisztességes, korrekt harcot várok el maguktól – szólt hozzánk Ashvins. – Ez még nem hivatalos vizsga, de ugyanúgy az Éjharcosok Ligáját képviselik odabent.
- Észben fogjuk tartani – biccentettem, nem mintha különösebben érdekelt volna a hülye Liga.
- Kezdjük akkor hát el – lépett el az ajtóból, teret adva nekünk. – Az győz, aki előbb végez mind a négy próbával. Kezdődjön hát a párbaj!

Szavai után egy másodpercet sem késlekedtünk, egyszerre indultunk el az első pályára, amely sorszámát egy márványba faragott egyes szám hirdette. Ez a pálya az egyensúlyérzékünket célzott próbára tenni, ugyanis egy vékony kötelet szereltek fel vagy tíz kilométer hosszan a pálya egyik végéből a másikra, körülbelül ezerkétszáz méterre a föld felett. A kötél alatt az a jeges verem húzódott, amelyben a múltkor tréningeztek minket, s ahová nem szándékoztam visszakerülni. A vámpírok egyensúlyérzéke természetesen fényévekkel jobb az emberek egyensúlyérzékénél, de nekünk is gyakorlásra van szükségünk eme képességünk fejlesztéséhez. Én ezt mindig elhanyagoltam, s ennél a feladatnál, Miller került előnybe, mert gyorsabban tudta venni az akadályt, míg nekem a lassabban sikerült abszolválnom a feladatot. Nem baj, majd a következő feladatnál behozom a lemaradásomat. A második akadály egy futóverseny volt, de persze csavarral: nyílpuskából záporoztak ránk a nyilak futás közben, amelyeket ki kellett kerülnünk, illetve, már azelőtt meg kellett hallanunk, hogy kilőtték, hogy a közelünkbe értek volna. Az egyik súrolta a vállamat, még szerencse, hogy gyorsak a reflexeim, s arrébb tudtam ugrani, mert így is megéreztem, ami csak úgy lehetséges, ha ezüstből készültek a nyilak, ugyanis arra kicsit érzékenyek vagyunk. Hallottam, ahogyan mögöttem Miller felszisszen, hátrafordulva láttam, hogy neki a vállába fúródott az a nyíl, ami engem csak súrolt. Hát ez pech, öcsém, rohadt nagy pech. Sérülése ellenére Miller nem sokkal maradt le tőlem, amikor a tűzhányós akadályfutáshoz értünk, s ezúttal szerencsésen vette a következő feladatot, sikerült nem megégetnie magát. Habár a közönségünk síri csendben figyelte küzdelmünket, szinte tapintani lehetett a levegőben a fokozódó feszültséget, kíváncsian várták a párbaj kimenetelét.
Az utolsó próba a távolugrás volt, amelynél nem lehetett hibázni, hiszen, ha valaki nem éri el a túloldalon lévő kőfalból kiálló kapaszkodók valamelyikét, akkor egy karókkal teli verembe esik, ahonnét nincs kiút. Ez volt az első akadály, amelynél egy pillanatra összerándult a gyomrom. Elég egy rossz mozdulat, s mehetek én is Violet után a túlvilágra… már, ha van túlvilág egyáltalán, vagy, ha van, akkor sem biztos, hogy egy helyre kerülünk. Ő nem követett el olyan bűnöket rövid élete során, mint én. Éppen ezért nem hibázhatok, nem ma.
Nagy lendületet vettem, s gondolkodás nélkül ugrottam, el kell érnem a túloldalt, el fogom érni. A táv nem volt leküzdhetetlen, csak a verem látványa béníthatta le a gyengéket. Csakhogy én nem voltam gyenge, könnyűszerrel elértem a falat, s elégedetten konstatáltam, hogy én érkeztem meg elsőnek, tehát megnyertem a párbajt. Megfordultam, hogy megnézzem, Miller hol tart, amikor térlátással észleltem, hogy valaki mellém csapódik a falnak. Miller épphogy csak el tudta kapni az egyik fogódzkodót, ráadásul egy kézzel, ugyanis abból a karjából, amelyikbe a nyíl fúródott, ömlött a vér. Próbálta felhúzni magát, de annyit ért el vele, hogy lecsúszott a keze, s elkezdett zuhanni lefelé a verembe... gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedtem, s elkaptam a karját és felhúztam. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, s láttam megcsillanni az övében a hála jelét, mégiscsak megmentettem az életét.
- A párbajt Nicolas McGregor nyerte – törte meg a csendet a tábornok, mikor Millerrel leugrottunk a falról a túloldalra.
Szavait diszkrét taps követte, majd a nézőtér elszállingózott.
- El tud menni a saját lábán az ispotályig? – guggolt le Millerhez a tábornok.
- Persze – felelte Miller, s feltápászkodott a földről.
- Jól van, akkor a holnapi edzésen találkozunk – vett tőlünk búcsút a tábornok.
Kisvártatva Sir Henry jelent meg előttünk, s, ha lenne a csalódott apáknak szobra, akkor azt róla mintázták volna.
- Megszégyenítette a családomat, Mr. McGregor – szólalt meg ridegen.
- Nagyon sajnálom, Sir Miller, hogy nem adtam könnyen a győzelmet – álltam a tekintetét ugyanolyan ridegséggel.
- Nem a párbaj kimeneteléről beszélek, hanem arról, hogy kegyelemkenyeret adott a fiamnak.
- Arra céloz, hogy nem hagytam meghalni?
- Pontosan. Elvette tőle a tisztességes halál esélyét. Tisztességes küzdelemben győzte őt le, de a mi klánunk nem tűri meg a gyengéket.
- A maga klánja bizonyára elég kevés tagból áll, ha mindenkire halál vár, aki alul marad egy harcban – jegyeztem meg epésen. Kezdett nagyon idegesíteni ez a nagyképű majom. A vámpírok büszke lények, s vannak esetek, amikor inkább meghalunk, mint a szégyennel tovább éljünk, de szerintem ez a viadal nem ez az eset volt. Arról nem is beszélve, hogy ez papol itt tisztességről, amikor előre le akarta fixálni a párbaj kimenetelét felhasználva a nevét és rangját. Képmutató alak.
- Vigyázzon magára, McGregor – mondta, majd a fiához fordult: - Szégyent hoztál a családra.
- Bocs, hogy nem haltam meg – fröcsögte Miller.
- Jobb lett volna – jelentette ki Sir Henry, majd sarkon fordult. – Addig ne lássalak, amíg ezt nem hozod helyre.
- Akkor nem fogsz mostanában látni – üvöltötte utána Miller. Egy dacos fiú szavai voltak ezek. Egy tékozló fiúé.
- Majd megnyugszik – fordultam Millerhez nem is tudom, hogy miért.
- Te nem ismered őt. Egyébként meg, mi közöd hozzá?! Nehogy abba a hitbe ringasd magad, hogy majd most hasra esek, mert elkaptál. Hagynod kellett volna meghalni, de te nem tudsz elülni a seggeden.
- Te nem akartál meghalni.
- Megszégyenítettél mindenki előtt, McGregor, s ezt nem fogom elfelejteni.
- A verem ott van, Miller, menj és ugorj bele, ha annyira meg akarsz halni. A francba a fene nagy büszkeségeddel – mutattam a pálya felé, majd magára hagytam. Nem vagyok én kénytelen olyannak magyarázkodni, akinek az imént mentettem meg az egy dollárt sem érő életét.

Violet

Éreztem, ahogyan szépen lassan elhagy engem az élet, s arra gondoltam, hogy csakis én lehetek olyan szerencsétlen, hogy olyasvalaki kezétől, illetve jelen esetben fogától, halok meg, aki pár perce még az életét adta volna értem. Mit nem adtam volna azért, hogy legyen a kis csapatunkban legalább egyvalaki, aki képes észhez téríteni Timet. Igazából ez a valaki én magam voltam, vagyis lehettem volna, ha előbb jövünk el ide, s megtanulom használni a képességeimet.
- Tim, térj magadhoz! – nyögtem erőtlenül, de ő még csak rám se nézett.
Hamarosan találkozhatok Lanával és megköszönhetem neki az önfeláldozását. Vajon dühös és csalódott lesz, amiért minden hiábavaló volt?
Ekkor Tim fogai elhagyták a vénámat, s felordított. Kinyitottam a szemem, s egy csapat köpenyest vettem észre, akik felhúzott íjakat tartottak felénk. Az egyik nyíl vészjóslóan kiállt Tim nyakából, ezért hagyta abba az… nos, másképp nem tudom nevezni: az étkezést.
- Öljétek meg a vámpírt! – adta parancsba az egyik köpenyes, ekkor kaptam új erőre, tértem magamhoz révületemből.
- Ne!
- Nincs magánál, a vámpír harapása elbódította.
- Nem, dehogy! – pattantam fel, amit meg is bántam, mert elvesztettem az egyensúlyomat, s visszaestem a földre. – Nem tudta, mit tesz, nem tehet róla.
- Össze-vissza beszél a lány- szólalt meg egy másik.
- Igazat mond – tért magához Bobby. – A vámpír velünk van, csak megrészegült Violet vérétől.
- Megrészegült a vérétől? – csendült egy női hang. – Akkor ő egy médium.
- Beszélj, gyermek, médium vagy?
Nem voltam teljesen biztos abban, hogy jó ötlet-e erre az igazsággal felelnem, de nem tehettem mást:
- Igen. A Ködös várost keressük, hogy találkozhassak olyanokkal, mint én.
- Hallod ezt, Zawar? Közénk tartozik – mondta a női hang.
- Óvatosan vele, Quantara, nem tudjuk, hogy tisztességesek-e a szándékai.
- Ezt még megbánjátok, halandók – húzta ki a nyilat a nyakából Tim, eléggé dühösnek látszott.
Mielőtt azonban támadhatott volna, kapott egy újabb nyilat, ezúttal a mellkasába.
- Hagyjátok, kérlek, nincs magánál! – álltam védekezőn elé.
- Minket cseppet sem érdekelnek az Éjszaka gyermekei, nem a barátaink. Ha te valóban médium vagy, akkor pontosan tudod, hogy az ellenségeink – jelentette ki Zawar.
- Ő más, ő megmentette az életemet.
- Vagy csak felhasznál téged annak érdekében, hogy a közelünkbe kerüljön.
- Ha olyan erősek vagytok, mint mondják, akkor igazán nem kell tartanotok egy vámpírtól. Ha meg akarjátok ölni, akkor velem is végeznetek kell.
- Médium nem öl médiumot – ragadta meg Zawar karját Quantara. – Zárjuk be a vámpírt, az ezüst nyilainkkal szemben úgyis védtelen, aztán kiderül, hogy barát-e vagy ellenség. Megjövendölték, lehet, hogy róluk szólt a jóslat.
Egy percig csak Tim hörgését lehetett hallani, majd Zawar intett a többieknek, mire azok leeresztették a fegyvereiket.
- Velünk jöhet a vámpír is, de bezárjuk, szigorú őrizet alá kerül, amíg nem tisztázódnak a szándékai.
 - Úgy érted, hogy most elmegyünk a Ködös városba? – sandítottam rá.
- Igen, pontosan így értem. Kövessetek.

 

A csuklyások ráfújtak valamit Tim arcára, amitől ő elvesztette az eszméletét.
- Mit csináltatok vele? – estem kétségbe.
- Ezüstpor, nem lesz baja, de egy időre harcképtelenné tettük. Amúgy sem láthatja, merre visz az utunk.
- És a többiekkel nincsen problémátok? – érdeklődtem Bobbyra és Jackre mutatva. Bobby még mindig a karját dörzsölgette, ahol Tim durvasága miatt megütötte magát.
- Népünknek nem kell tartania sem a Látóktól, sem pedig az Emberektől – válaszolt Quantara.
- Miért féltek ennyire a vámpíroktól?
- Mi nem félünk tőlük, csak nem bízunk bennük. A médiumoknak nincs mitől tartaniuk, mert felkészültek a harcra. Viszont így is sok lenne a veszteség, amit nem vállalunk, népünk eleget szenvedett már az ősidőkben.
- Régen háborúztatok?
- Az már nagyon rég volt… - kezdte Quantara, de Zawar azonnal a szavába vágott:
- Elég legyen, ne fecsegj tovább népünkről.
- De én is közétek tartozom.
- Az majd kiderül.
Nem mondom, hogy nem bántott ez a hűvös fogadtatás, de igazán belegondolva, teljesen érthető a viselkedésük. Ideállít egy idegen a legnagyobb ellenségükkel és azt állítja, hogy közéjük tartozik. Csoda, hogy egyáltalán magukkal visznek és adnak esélyt arra, hogy bebizonyítsam: én is médium vagyok. Médium… még mindig nagyon furcsa kimondani ezt a szót.

Utunk a dzsungel sötét sűrűjén át vezetett, térdig érő növényzet és kígyósziszegés közepette. Sokszor az orrom hegyéig sem láttam, de igyekeztem lépést tartani Zawarral, aki úgy mozgott, mintha sima úton lépkedne, nyilván már nagyon sokszor megtette ezt az utat. Amikor egyszer-egyszer kiértünk a fák sűrűjéből, s a holdfény megvilágította, láthatóvá vált Zawar hatalmas alakja. Habár a köpeny szinte mindenét takarta, kétségem sem volt afelől, hogy nemcsak nagyon magas férfit követek, hanem olyat is, akinek nem kell a szomszédba menni egy kis izomért.
- Szerinted bízhatunk bennük? – súgta a fülembe Bobby homlokráncolva.
- Fogalmam sincs, Bobby.
- De mit súgnak az ösztöneid?
- Az én ösztöneim akkor elásták magukat, amikor Nicolas elárult – motyogtam, a szavak égették a torkomat. Fogalmam sincs, hogy valaha túlleszek-e ezen a végzetes tévedésen.
Pár percig csendben haladtunk tovább, majd Bobby ismét megszólalt:
- Mi van akkor, ha ezek nem is azok, akiknek mondják magukat?
- Akkor ez lesz az utolsó tévedésünk – nyeltem. Láttam, ahogyan elfehéredik az arca, ezért erőt vettem magamon, s megpróbáltam valami bíztatót is mondani: - Az első megérzésem jó velük kapcsolatban. Nem tudom, miért, de határozottan úgy érzem, hogy azok, akiknek mondják magukat. Egyébként meg nem nagyon van más választásunk, vagy ők, vagy a dzsungel, vagy pedig az üldözőink. Hát én inkább rájuk szavaznék.
- Ebben teljesen igazad van. Engem viszont csak az az egy dolog aggaszt, hogy az egyetlen esélyünk a túlélésre jelenleg kábulatában azt sem tudja, hogy két köpenyes idegen cipeli az éjszakán át.
Hátrafordultam, hogy tekintetemmel megkeressem Timet, aki még mindig ájultan hevert a két köpenyes karjai között. Vajon mennyire lenne kiakadva, ha ezt tudná? A vámpírok, amennyire megismertem őket, igencsak büszke lények, így valószínűleg sosem egyezett volna bele, hogy cipeljék, mint egy zsákot. Mindazonáltal Bobby teljesen jól látta a helyzetet, négyünk közül egyedül Timre számíthattunk harc esetén. Az esélyeink nagyon rosszak voltak, tényleg csakis az égiekre számíthattunk abban, hogy túléljük ezt az éjszakát.
- Megérkeztünk – torpant meg hirtelen előttem Zawar, kis híján bele is ütköztem. Egy szakadék peremén álltunk, amelybe, ha lenéztünk, akkor egy zubogó vízesést láttunk.
Zawar mellé álltam, s kerestem az ösvényt, amely majd lefelé vezet minket, de a vízen kívül semmit sem láttam.
- Hová érkeztünk meg? – érdeklődtem.
- Nemsokára elérjük a kaput.
- Lefelé kell menni?
- Persze, hogy lefelé, leány, látsz másik utat? – förmedt rám Zawar.
- Ami azt illeti, semmilyen utat sem látok – sóhajtottam.
- Le fogunk ugrani.
- Micsoda?! – hüledeztünk egyszerre Bobby és én. Komolyan azt akarja, hogy ugorjunk le?!
- Jól hallottátok – jelentette ki, majd leugrott a mélybe.
Egy emberként hajoltunk le a szakadékba, s próbáltuk megkeresni Zawar alakját, de semmit sem láttunk.
- Mi van odalent? – fordultam Quantarához, hátha ő segítőkészebb lesz.
- A kapu.
- Oké, ezt már hallottuk. – Kezdtem elveszíteni a türelmem.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Azt hiszed, Zawar csak úgy leugrott volna, ha ott nincs semmi?
Őszintén, ki tudja? Nem is tudok semmit sem erről a pasasról azonkívül, hogy mogorva.
- Én tuti nem ugrok le oda – makacsolta meg magát Bobby.
- Márpedig más választásod nem nagyon lesz, látó – válaszolta Quantara, majd ő is a mélybe vetette magát.
Hát jó, ketten csak nem akartak egyszerre öngyilkosok lenni. Quantarát egy újabb médium követte, majd azok következtek, akik Timet cipelték.
- Hé, csak nem akarjátok eszméletlenül bedobni oda? – ragadtam meg az egyik karját.
- Ne féltsd, leány, nem esik nagyobb kár benne.
- Hogy érted, hogy nagyobb? – sandítottam rá.
- Vámpír, nem? Az ép elég nagy kár.
Ezek tényleg nagyon rühellik a vérszívókat. Én viszont nem tehettem mást, mint megbízni bennük, s utat engedni a szakadékhoz. Adja az ég, hogy ne most kövessem el életem legnagyobb hibáját! (Habár a Nicolasszal való kapcsolatom is olyan nagy hiba volt, amelyet nehéz lesz überelni.)
- Leugrunk mi is? – lépett hozzánk Jack nem túl lelkesen.
- Van más alternatívánk? – tártam szét a karjaimat. – Timet már elvitték magukkal, ha másért nem, érte utánuk kell mennünk mindenképp.
- Hát akkor ki ugrik elsőként?
- Én tuti nem – lépett el a szakadéktól Bobby. Közben az utolsó köpenyes is levetette magát.
- Majd én megyek elsőként, de Bobby ígérd meg, hogy te sem maradsz itt fent egyedül – fogtam meg finoman a vállait.
- Nem is olyan rossz ötlet… - nyelt nagyot. – Lehet, itt megvárlak titeket.
- Bobby, nem maradhatsz itt egyedül.
- Ugyan miért nem?
- Mert ez egy dzsungel, mit tudnál kezdeni itt egymagadban? – próbáltam rámutatni a helyzetre.
- Nem lehet olyan nehéz.
- Figyelj, ez nem a Tarzan, vagy a Maugli, ez a való világ. Ha itt maradsz egyedül, akkor vagy éhen halsz, vagy valami vacsorája leszel.
- Arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mikor találnak ide az üldözőink – tódította Jack.
- Én is be vagyok rezelve, Bobby, de nem maradhatok idefent – mondtam. Ami azt illeti, inkább diskuráltam volna Emma Headstronggal, mint leugorjak a szakadékba.
Bobby megvakarta a fejét, majd lemondóan így szólt:
- Rendben, de ugorjunk egyszerre, jó?
- Jó – biccentettem. Egyszerre ugrani sokkal könnyebb lesz, mint egyedül, hiszen így erőt adhatunk egymásnak. – Akkor fogjuk meg egymás kezét és háromra ugorjunk.
A fiúk nem szóltak többet, csak azt tették, amit javasoltam.
- Egy… - kezdtem.
- Kettő… - nyögte Jack.
- Három… fejezte be Bobby, ami inkább egy sikolyra hasonlított.
Egyszerre rugaszkodtunk el a földtől, s szerintem a szívünk is egyszerre vert, miközben fénysebességgel zuhantunk lefelé. A vízesés robogásának zaját csak a sikolyaink hangja keresztezte, amely hangosabbra és kétségbeesettebbre sikeredett a tervezettnél. Csak adja az ég, hogy ezt túléljük.
És megadta. Amikor már elértük volna a vizet, az hirtelen eltűnt alólunk, s valami csoda folytán lelassultunk, majd egy barlangféleségben értünk földet.
- Hát ez meg mi volt? – pislogtam. Hová tűnt a víz? Hol vagyunk most? Egyáltalán ott volt az a vízesés?
- Ez kérlek, varázslat – válaszolt a kérdésemre büszkeséggel a hangjában Zawar. – Most pedig kövessetek.
Tekintetemet körbehordoztam a barlangon, amelyet a falakon elhelyezett fáklyák világítottak meg. Minden fáklyánál állt egy-egy köpenyes alak, mintha azokat őriznék. A falakat mindenféle rajz és jel borította, amelyek biztosan értelmes képpé álltak össze annak, aki értette a jelentésüket.
- Ez hihetetlen – esett le Bobby álla is, szinte már úgy tűnt, mintha el is felejtette volna, hogy az imént leugrottunk egy szakadékba.
- Bámészkodni ráértek máskor is, most jussunk el a városba – sürgette Zawar.
Nem igazán volt értelme vitatkozni vele, így libasorban kullogtunk mögötte, megnyugodva konstatáltam, hogy Tim is úgy festett, mint aki még életben van, igaz, még mindig ájult volt.

A barlangból kiérve itt-ott megjelentek mindenféle romok, mintha egy régi várfal romjai lettek volna, majd elértünk egy kapuhoz, amelyből szintén nem sok minden maradt meg. Első ránézésre nem is tűnt egyébnek egy kőhalomnál, de aztán felfedeztem a barlangba látott jeleket rajta. Vajon mi történhetett itt? Ezt a pusztítást az idő végezte el, vagy a vámpírok? Utóbbi megmagyarázná a médiumok és a vámpírok közötti nagy „szeretetet”.
Elhaladtunk a kapu romjai mellett, s felértünk egy dombra, amelyről akár még kilátás is nyílhatott volna a tájra, csakhogy mindent sűrű köd borított a domb túloldalán. Éreztem, hogy valami ráhullik az arcomra, ahogyan Zawart követve elindultunk lefelé a domboldalon, az ujjaimmal kitapogattam, majd megdöbbenve tapasztaltam, hogy hamu volt az. Jobban megnézve, a ködbe hamu keveredett, így kölcsönözve eléggé lehangoló képet a tájnak.
- A nagy csata még évszázadok után is kísért minket – magyarázta Quantara lehajtott fejjel.
- Évszázadok óta hullik a hamu? – képedtem el.
- Igen.
- Miféle csata volt ez?
- Az Éjszaka gyermekei jöttek el értünk, és…
- Elég legyen! – vágott a szavába Zawar dühösen. – Nem kell az egész Ködös város történetét elmesélni első éjszaka.
- Gondoltam, megmagyarázom, hogy miért ilyen siralmas itt – védekezett lehajtott fejjel Quantara.
- Nem kell semmit sem megmagyarázni. Leány, ez itt a Ködös város, ennyit kell tudnod egyelőre.
Ha nem éreztem volna úgy, mintha a csontomig hatolna az itteniek fájdalma, biztosan Quantara védelmére kelek, hiszen Zawar már úgyis kezdett nagyon kihozni a sodromból, de a helyszín gyászossága elhallgattatott. Ez hát a Ködös város, egy hely, ami örökké a vér és a halál mocskát hordozza.

Még nincs hozzászólás.
 

citatum
minden napra egy bölcselet



aktuális
dolgok, amelyek most foglalkoztatnak

Ezt a regényt írom:

Cím: A horror városa
Állapot: Hatodik fejezet

Történet: A tragédiával végződő egyetemi tanév után Nicolas McGregort csak egy dolog élteti: a bosszú. Ehhez azonban az Éjharcosok Ligájának a segítségére lesz szüksége, ezért Enoch-ba, a vámpírok fővárosába utazik. Nem is sejti, hogy egy előre kitervelt, kegyetlen játékba csöppent, ahol nem követhet el több hibát.

Ezt a regényt olvasom:



Ezeket a sorozatokat nézem:





 

A design elkészítésében segítségemre volt: Lindadesign.gp és Fuckinway.gp

Szavazás
Örülsz-e annak, hogy Violet mégis él?

Igen
Nem
Inkább Lana élne
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
Szavazás
Mi hiányzott nektek az első könyvből?

Több humor
Több dráma
Több szex
Több izgalom
Több szerelem
Több horror
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
Véleménykérő
Szerintetek ki a gyilkos?

Emma
Tim
Violet
Nicolas
Az Angyal
Lame
Carla
Valaki más
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 

 

 

 


Alicia Vikander - A legbiztosabb magyar forrásod az Oscar-díjas színésznõrõl! Képek, cikkek, hírek, minden egy helyen!    *****    -----Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!----    *****    Nem lehet saját lovad? Nevelj virtuálisan ITT! Nevelj, versenyezz, licitálj szebbnél szebb lovakra!    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG -A LEGINFORMÁLTABB ÉS LEGTARTALMASABB MAGYAR HONLAP AZ ÉNEKESNÕRÕL - SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! Azaz... Hol a sapkája??? Ó jaj! Most mi lesz? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Ha te is szereted az Arrow sikersorozat elbûvölõ házaspárját látogass el az ország egyetlen Olicity rajongói oldalára!    *****    Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony    *****    VIDEOJÁTÉK HONLAP! Retro játékoktól, a legújabbakig! Friss újdonság: Call of Duty: WWII és WoW: Battle for Azeroth!    *****    Kapható a VÖRÖS HÓ címû regény. Kaland és rejtély az örök fagy birodalmában. VÖRÖS HÓ. Részletek a weboldalon!    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! De hova lett a sapkája??? Ó jaj! Elmarad a Mikulás-nap??? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Legfrissebb videojátékok, fõleg Warcraft és FPS játék hírek! Blog, Airsoft, Tech! Kattints ide!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Hová bújnak a virágmanók, ha elered az õszi esõ? Nem találjátok ki? Nyuszi mama majd elárulja! Gyertek a Mesetárba!    *****    Nálam nincsenek AKCIÓK, minden elemzés BECSÜLET KASSZÁS, az oktatás pedig INGYENES! Keress oldalamon!    *****    Bavaria 42 2018ban is várunk szeretettel mindenkit egy felejthetetlen tengeri vitorlás túrára! Vitorlás tudás nem szükséges!! Bavaria 42    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - HA ELSÕKÉZBÕL SZERETNÉL INFORMÁLÓDNI, AKKOR ITT A HELYED - LEGFRISEBB HÍREK, KÉPEK, CIKKEK!    *****    Karácsonyra szép AJÁNDÉK egy Személyre szóló asztrológiai elemzés! Kinyomtatva és bekötve örök emlék marad!    *****    ***MUNKALEHETÕSÉG!*** Új cég, új lehetõség, ingyenes regisztráció! Ugye tudod, mit jelent elsõk között lenni...?!    *****    A legfrissebb videojátékokról olvashatsz híreket! Elemezzük a Call of Duty sorozat legújabb részét World War II    *****    A RENDKÍVÜLI horoszkóp akciók Karácsonyig tartanak,most rendelj saját illetve szeretteid részére elemzéseket. Kattints