~Álmokból építek várat~

álmokból építek várat
2006.05.21

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki idestova tíz évvel ezelőtt létrehozta ezt a portált. Hogy mi is volt a célja ezzel? Igazából semmi egetrengető, világmegváltó dolog. Csak szerette volna megosztani a nagyvilággal a gondolatait. Ami aztán olyan jól sikerült, hogy sok barátot szerzett a blogon keresztül, s rengeteg tapasztalattal gazdagodott. 
Ez a lány időközben felnőtt, de a portál még mindig működik, s működni is fog. 
Időközben olyannyira a szívéhez nőtt, hogy soha az életben nem fogja abbahagyni a szerkesztését. Mert ez az a hely, ahol álmokból épít várat. 
Miféle álmokból épül fel az a vár? 
Élményekből, amelyek a mindennapokat teszik édessé...
Olvasónaplóból, amelyek gondoskodnak arról, hogy kiszakadjunk a valóságból...
Filmkritikákból, mert a virtuális valóság is tud igencsak szórakoztató lenni...
Saját írásokból, mert az általunk teremtett világ mindig sokkal érdekesebb...
Esküvőblogból, mert a Nagy Nap mindenkine egyformán fontos...
Végül pedig Időutazásból, mert jó megismerni más korok szellemét. 
Mit kínál neked ezeken kívül a portál úrnője? Lehetőséget arra, hogy kritikát kérj, legyen szó az oldaladról, vagy éppen egy általad írt regényről. Emellett szívesen készít designt is a weblapodra. S mindezt ajándékba. 

Műveim Média Esküvő Időutazás

Mások oldalai
Látogass el hozzájuk is!



Chat
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Hozzászólásláda
Friss bejegyzések
2018.05.12. 10:26
2018.04.15. 17:38
2018.04.13. 17:08
2018.03.25. 16:12
2018.03.11. 08:52
Friss hozzászólások
 
Életem lapjai

A horror városa

2018.03.11. 08:52, senussya
Kilenc

Előbb elkészültem vele, mint vártam, fogadjátok egészséggel :)

Nicolas

Legnagyobb meglepetésemre Deborah Miller tartotta magát az egyezségünkhöz, ugyanis az együttlétünk után nem is keresett. Ez a tény kissé bántotta a férfiúi hiúságomat, de igyekeztem erről tudomást sem venni. Jobb, ha nem akaszkodik rám, mert akkor így azt csinálhatok, amit csak akarok. Ráadásul apám felbukkanása mindent összezavart, minden tervemet felborította. Egyfolytában csak az a mondata járt a fejemben, amelyet a szeretetről mondott:
„Csakis a szeretet képes a legszörnyűbb cselekedetekre.”

Vajon minden tettét komolyan csak a szeretet vezérelte? S engem vajon hányszor ösztönzött a legnemesebb érzelem a legborzalmasabb cselekedetekre? Én szerettem egyáltalán valaha is? Rettenetes dolgokat elkövettem, ez vitathatatlan, de vajon azért cselekedtem-e így, mert velejéig romlott vagyok, vagy azért, mert szeretetre vágytam? Egész életemben meg voltam arról győződve, hogy valami nincs rendben nálam, hiszen teljesen önpusztító úton jártam minden intés és könyörgés ellenére. Mélyen sosem gondolkoztam el azon, hogy vajon miért lettem ilyen, hiszen senki sem születik semmirekellőnek. Apám mostani szavai elindítottak bennem egy folyamatot, mintha csak felnyitották volna szemem végre, eljött az ideje annak, hogy mélyen magamba nézzek, s rájöjjek arra, hogy a sok kurvázás, a sok alkohol, a sok veszekedés mind azért volt, hogy figyeljenek rám. Másodszülött fiúként, lázadó lélekkel roppant nehéz volt megemésztenem, hogy apám Anthonyra a kezdetektől fogva sokkal több időt szentelt, hiszen ő volt az utódja. Apám benne látta családunk jövőjét, hiszen az elsőszülött fogja megörökölni a birtokot, továbbvinni a családi üzletet, gondoskodni testvérei életéről, s ebből a szemszögből nézve valahol érthető, hogy miért áldozott annyi időt a bátyámra. Szerette a családját, s biztosítani kívánta a jövőnket. Csakhogy a szeretete miatt én teljesen elhanyagolva éreztem magam, s az első ballépésem után, amikor is végre figyelme felém irányult, sorozatosan baklövéseket követtem el, csakhogy újra és újra velem foglalkozzon. Egy hisztis gyerek segélykiáltása volt minden. Abban a hitben éltem, hogy nem érdekel, mit gondol rólam, hogy direkt élvezem, ha bosszanthatom, de ez hazugság volt. Belzebub vérére! Most kellett ráébrednem arra, hogy mindvégig az ő szeretetét és figyelmét kívántam, holott az intelmeiben mindez megnyilvánult, de nekem nem volt elég, s nem is vettem észre. A felismerés fájdalma vezetett arra a megállapításra, hogy még undorítóbb és gyengébb vagyok, mint azt hittem, s attól a perctől kezdve kezdtem el nagyon-nagyon utálni saját magamat, s még annál is jobban undorodni magamtól, mint eddig. Az apámat nem hibáztathatom egy cseppet sem azért, amiért ostoba módon rám bízta a húgom biztonságát annak idején. Eddig volt egy ilyen kis bűnömet enyhítő gondolatom, hogy atyám is hibás egy kicsit, hiszen nagyon jól ismert, s mégis rám bízta az otthonunk felügyeletét. Ő nem azért tette, hogy bosszantson, hanem azért, mert számított rám. Ő bízott abban, hogy ezúttal az leszek, akinek lennem kell, a fia, akit szeret. De én elbuktam, s ezúttal a bűnöm súlya csaknem összeroppantott. Nem érdemlem meg, hogy újra láthassam a húgomat, vagy éppen az anyámat. Nem érdemlem meg, hogy valaha is bűnbocsánatot nyerjek. Nem érdemlem meg a lehetőséget sem, hogy visszahozhassam Violetet. Drága Violet, ha te itt lennél, biztosan lelket öntenél egy lelketlen szörnyetegbe. Nem érdemlem meg a boldogságot melletted, annak még a szelét sem. Most mitévő legyek?
Természetesen ahhoz a megoldáshoz folyamodtam, amelyet a legjobban ismertem: a kocsmákhoz. Enochban szerencsére akadtak bőven olyan italozók, ahol vámpírok számára készített különleges, tudatmódosító hatással bíró alkoholt árultak a hagyományos, emberekre ható italok mellett, mégiscsak a vámpírok fővárosáról van szó. A kocsmák füstje valóban simogató, az italok pedig ideig-óráig képesek elfeledtetni velem, hogy milyen szánalmas is vagyok. Már az is szánalomra méltó, hogy ismételten a könnyebb utat választottam, de hát akkor lesz a legjobb, ha csak magamat teszem tönkre, s távol tartom magam azoktól, akiket szeretek. Már az edzések alkalmával sem erőltettem meg magam annyira, mint az elején, hiszen nincs okom sietni a fejlődéssel. Láttam, hogy Ashvins tábornok azonnal felfigyelt a félgázos teljesítményemre, de valami csoda folytán megtartotta magának a gondolatait. Biztosan feltűnt neki a bálon, hogy milyen nagy vámpírhoz van közöm, s nem akart kekeckedni. Ez kiváltképp bosszantott eleinte, aztán rántottam egyet a vállamon, s gondolataim csakis a körül forogtak, hogy mit fogok inni este. Otthagyhattam volna az Éjharcosok Ligáját, de valami furcsa belső késztetést éreztem arra, hogy végre valamit végigcsináljak az életemben. Lehet, hogy azért ragaszkodtam a kiképzéshez, mert apámat büszkévé tette a tudat, hogy a fia a jó úton jár… lehet, hogy még mindig az ő elismerését szomjaztam. Sohasem fogok szabadulni ettől a gyengeségtől, csakis arra a pár órára, amikor alkoholba fojtom minden bajom.

Azt mondják, mindenki változik. Én ebben nem nagyon hittem, kiváltképp emberként nem, de aztán a vámpíréveimet nagyon sokáig úgy éltem, mint akit kicseréltek, viszont most nagyjából visszazuhantam a régi mocsokba, leszámítva persze a testi örömöket, mert azokat ezúttal nem hajszoltam. Mindenki változik, én is, erre pedig akkor jöttem rá, amikor egyik este tőlem távol álló dolgot cselekedtem. Az egyik kocsmában ültem, s az első pohár módosított whiskyt hajtottam fel, amikor hangos vitára lettem figyelmes. A kocsma egyik pókerasztalánál három tagbaszakadt vámpír mondta a magáét egy negyediknek, akinek a hangja rángatott ki a saját kis világomból:
- Már megint csaltál, te nyavalyás!
- Dehogy csaltam, azt se tudom, hogy kell azt – védekezett Jonathan Miller gúnyos vigyorral az arcán. Drága szobatársamat azóta nem nagyon láttam, hogy annyira hálálkodott, amiért megmentettem az átkozott életét.
- Már hogyne tudnád te hazug gazember! – csapott az asztalra egy másik vámpír. Nagydarab volt, de nem az a harcos, hanem inkább az a simlis csavargó fajta. Emberi életem során pontosan az ilyen rosszarcú pasasokat kerültem el nagy ívben, mert ezeknél mindig volt egy pisztoly, vagy minimum egy kés, s nem féltek használni. Ez a selyemfiú is jobban tenné, ha nem ülne le kártyázni az ilyenekkel.
- Nekem pedig fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, Petrov – rázta meg a fejét ártatlan arccal Jonathan. – Én mindig tisztességesen játszok, haver.
- Te egy utolsó kis hazug vagy, Miller – termett mellette egy ugrással Petrov, s fúrta az arcát Millerébe. Kezdett felforrósodni a helyzet. – Azt hiszed, hogy csak azért, mert az apád a király barátja, te bármit megtehetsz?!
- Had gondolkozzak kicsit – vakarta meg az állát Jonathan, mintha tényleg elgondolkodna a kérdésen. – Nos, igen, pontosan ezt hiszem.
Ez a gyerek tényleg kihozza az embert a sodrából a bicskanyitogató stílusával. Érdeklődve fordultam meg teljesen a bárszéken, hogy jobban lássam őket. Ez egy roppant vicces jelenet lesz. Megölni úgysem tudják, hiszen meglepődnék, ha olyan fegyverekkel rendelkeznének, amellyel végezni lehet egy vámpírral, de az biztos, hogy alaposan helyben fogják hagyni.
- Ez volt az utolsó alkalom, hogy baszakodtál velünk, kisköcsög – ragadta meg az Armani inge nyakánál Petrov Millert. A társai is tettek egy lépést a srác felé, de nem úgy festett, mintha ők is verekedni akarnának.
- Na, és most mit fogsz tenni, te nagy behemót marha? – röhögött a képébe Miller. Ez tényleg nem normális, még szítja is a tüzet. Hát igen, ha valaki halhatatlan, akkor nem igazán foglalkozik azzal, hogy megtámadhatják és jól helyben hagyhatják, hiszen úgyis túléli.
- Marha ám az anyád picsája! – fröcsögte Petrov, s behúzott egy akkorát a fiúnak, hogy az átrepült a kocsma túloldalára egy csapat nevetgélő vamp közé.
- Elnézést, hölgyeim – tápászkodott fel Jonathan, miközben megigazította a ruháját. Micsoda piperkőc!
A vampok nem nagyon foglalkoztak vele, csak érdeklődve fordultak az események felé, most már ők is tudni akarták, hogy mi fog kisülni a vitából.
- Mi van, Petrov, csak ennyire futja? – nyalta le a vért megrepedt szájáról Miller.
- Ne akard megtudni, hogy mennyire futja – villant meg vészjóslóan az orosz tekintete. – Ismerd be, hogy csaltál, fizess, aztán húzz el innen!
- Nos, mint már mondtam, nem csaltam – jelentette ki Miller hetykén. – Nem tudsz veszíteni, mi? Pedig hozzászokhattál volna, hiszen amilyen tökelütött vagy, nem sokszor nyerhettél életed során.
Petrov arca paprikavörössé vált, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy egy élőhalottról beszélünk, majd Millerre vetette magát, s elkezdtek verekedni. Nagyjából szétverték az egész kocsmát, de ez senkit, még a tulajdonost sem zavarta, hiszen jól tudta, hogy valaki úgyis megtéríti majd a kárát, a vendégei pedig kedvelik az effajta állati harcot. Miller nem volt egy nagy harczseni, hiába állt kiképzés alatt, de sokkal fürgébb volt Petrovnál, arról nem is szólva, hogy amíg ellenfele dühből cselekedett, addig ő láthatóan roppant mód élvezte a harcot.
- Gyerünk, Petrov, tudsz te ennél jobbat is – ugrott félre nevetve Petrov egyik rúgása elől. – Gyere szépen, itt vagyok! Ó, megint mellé! Micsoda kár.
- Széttéplek te rohadt kis geci! – lihegte Petrov. – Nagyon megbánod még, hogy velem szórakoztál!
- Bárcsak látnám végre, amit mondasz, de eddig nem sok mindent virítottál.
- Virítok én neked olyat, hogy azt is megbánod, hogy betetted ide a lábad!
És tovább csépelték egymást, kezdett unalmassá válni a dolog, így visszafordultam a csapos felé, s kértem még egy pohár italt. Azt hittem, ez a nap más lesz, mint a többi, de ugyanolyan semmilyen volt, mint akármelyik ezelőtti nap. Amúgy is, mit érdekel engem, hogy ez a barom kivel húz ujjat?
Aztán hamarosan kiderült, hogy mégiscsak érdekel. Úgy a negyedik pohárnál járhattam, amikor a csapos, aki mindvégig a bunyót figyelte unottan a pultra könyökölve, hirtelen felkapta a fejét, s tekintetében hitetlenkedés csillant meg. A levegő egy pillanat alatt megtelt feszült várakozással. Ennek oka nem más volt, mint az, hogy Petrov egyik csatlósa, megelégelve a sehová sem tartó harcot, előhúzott a hosszú ballonkabátja zsebéből egy hosszú ezüst lasszót. Nem kell Éjharcosnak lenni ahhoz, hogy a vámpír fia felismerje egy Éjharcos fegyverét. Nos, ezzel már igencsak lehet fájdalmat, vagy szélsőséges esetben halált okozni. Láttam, ahogyan Miller arcára fagy a mosoly, s nagyot nyel. Akármennyire is hülye volt, a végleges elmúlás gondolata őt is észhez térítette.
- Na, mi van kisköcsög, már nem olyan nagy a szád? – kérdezte Petrov diadalittas vigyorral. – Még mindig azt állítod, hogy nem csaltál?
- Úgysem fogod használni, Marlov – jegyezte meg Miller nem túl nagy magabiztossággal. Talán felfogta végre, hogy ezúttal túl messzire ment. Az lenne a legbölcsebb, ha fizetne és távozna.
- Tégy próbára te kis elkényeztetett vakarék – vetette oda Marlov. – Fizess, s akkor szabadon távozhatsz.
- Hát az a szitu, hogy nem tudok fizetni.
- Ezt meg hogy érted? – hökkent meg Petrov.
- Úgy, hogy nincs nálam egy fitying sem, amióta a drága apám megvonta az anyagi támogatásomat – vallotta be Miller szégyenkezve. Szóval ez lett a büntetése azért, amiért szégyent hozott a családra. Amiért én legyőztem.
- Arra célzol, hogy kiestél a mézes csuporból? – röhögött fel Marlov.
- Arra – sóhajtotta Miller lehajtott fejjel.
- Hát mit követtél el, hogy apuci így megharagudott rád? Félrefésülted a hajad reggel? – gúnyolódott Petrov, miközben majd megszakadt a nevetéstől.
- Ennél azért több kell ahhoz, hogy az embert kitagadja az apja.
Igen, ezt pontosan tudjuk mindketten.
- Akkor nem fogsz hiányozni senkinek sem – vont vállat Marlov, majd sokatmondó pillantást váltottak Petrovval, s rátekerte a lasszót Miller nyakára.
Miller térdre rogyott a fájdalomtól, s érthetetlen szavakkal hörgött. Átéreztem a helyzetét, nekem is volt már balszerencsém ehhez a fegyverhez, olyan, mintha szét akarná égetni a testet, s, ha sokáig szorítják valakihez, akkor szét is égeti.
- Már nem vagy olyan nagyfiú, nem igaz? – magasodott fölé baljósló hegyként Petrov.
Láttam, ahogyan az erő szépen lassan elillan Miller testéből, egyre gyengébben próbált meg szabadulni. Hátat fordítottam nekik ismét, s kértem még egy italt. A csapos nem nagyon repesett az örömtől, hogy lemarad az izgalmas végkifejlet egyetlen mozzanatáról, de azért kiszolgált. Felemeltem a poharat, de nem tudtam kizárni Miller hörgését, s az oroszok nevetését. Vajon tényleg meg akarják ölni? Ennyire nem lehetnek hülyék! A gyilkosságot bünteti a vámpírok törvénye is. Ráadásul ennyi szemtanú előtt…
És akkor megtört a jég, nagy sóhajjal letettem a poharamat, majd elindultam feléjük. Ők észre sem vették, hogy közeledem, de a többi vendég izgatottan fészkelődni kezdett. Cirkuszt és kenyeret a népnek, nem igaz?
- Azt hiszem, kiszórakoztátok magatokat – címeztem szavaimat keményen Petrovnak.
- Parancsolsz? – emelte rám tekintetét érdeklődve. Szerintem hirtelen nem is tudott engem hová tenni.
- Azt mondtam, hogy kiszórakoztátok magatokat – ismételtem meg a szavaimat higgadtan.
- Te csak ne szólj ebbe bele! – csattant fel Marlov. – Vagy talán ennek a ficsúrnak az őrkutyája vagy?
- Én az vagyok, akivel nem akarsz rosszban lenni – tájékoztattam megvillanó tekintettel.
- Miért, ki vagy te? – tette csípőre a kezét Petrov.
- Valaki, aki pontosan tudja, hogy mi jár azért, ha egy vámpír végez egy másikkal.
- Csaknem Éjharcos vagy? – húzta össze résnyire a tekintetét Marlov. Úgy tűnik, ő az eszesebb.
- Nem, nem vagyok Éjharcos, de ettől függetlenül, követelem, hogy engedjétek el. Majd én kifizetem a tartozását. – Hogy én mekkora idióta vagyok! Minek avatkozok bele egyáltalán?!
Láttam, hogy ízlelgetik az ajánlatomat, de végül mégsem fogadták el:
- Bocs, haver, de ezzel már elkéstél. Meg kell leckéztetnünk ezt a nyomorultat, amúgy is régóta szálka a szemünkben.
- Engedjétek el, nem mondom el még egyszer – vettem elő azt a hangomat, amellyel rendet szoktam tenni a diákgyűléseken is.
- Hallottad, Marlov? Ez a kis senkiházi fenyegetőzik itt!
- Biztosan egy elborulttal van dolgunk, mert csakis egy olyan lenne annyira hülye, hogy szembeszáll velünk.
Ez volt az a pillanat, amikor eljött az én időm. Eddig, ha harcolnom kellett, mindig a düh vezérelt viszont most először teljesen hideg fejjel tudtam a földre küldeni először Petrovot, majd a harmadik barátjukat, végül pedig kitéptem a lasszót Marlov kezéből. Pontosan tudtam, hogy testüknek mely pontjait kell eltalálnom ahhoz, hogy egy időre megbénuljanak, úgy fest, a kiképzésen tényleg ragadt rám valami. A lasszónál pedig kimondottan élveztem ahogyan Marlov teljesen elképed, amikor olyan helyen rántottam meg a fegyvert, amely érintésétől is ordítanom kellett volna a fájdalomtól. Végül őt is a padlóra küldtem, majd letekertem a lasszót Miller nyakáról, aki köhécselve kapkodott levegőért a padlón csúszva.
- Nos, én szóltam előre – vontam meg a vállam.
A kocsmában a döbbent csendet taps váltotta fel, úgy tűnik, sikert arattam, habár nem ez volt a célom. Igazából csak valami rejtélyes oknál fogva meg akartam menteni ezt a nyomorultat. Ez az ok nem is olyan rejtélyes: egyszerűen csak megváltoztam. Nem tagadhatom tovább azt, hogy igenis jó vagyok valamire, hogy érdekel mások sorsa. Violet hatása tagadhatatlanul megmaradt rajtam.
- Jól vagy? – nyújtottam a kezem Miller felé.
Ő egy másodpercig habozott, hogy elfogadja-e, majd legnagyobb meglepetésemre megragadta a kezem.
- Igen… most már jobb…
- Egy ideig eltart majd, mire teljesen rendbe jössz – mondtam.
- Gondoltam – támaszkodott az egyik asztalra.
- Azt hiszem, nekem ennyi elég volt ma a kocsmákból – léptem át Petrovon, s indultam el az ajtó felé.
Kifelé menet egy csinos barna hajú vamp belém karolt, s a nadrágom zsebébe csúsztatott egy cetlit:
- Hívj fel, tigrisem, ha unatkoznál. Egy ilyen bátor harcost bármikor szívesen látok.
- Köszönöm, majd meglátom – biccentettem felé.
Őt még három másik vamp követte, úgy fest, igencsak megugrott a népszerűségi indexem, habár egyáltalán nem volt ilyen hátsó szándékom.
Már félúton jártam a kocsma és a bázis között, amikor Jonathan Miller megjelent mellettem:
- Figyelj, McGregor… - kezdte tétován.
Megálltam, s érdeklődve fordultam felé. Nem úgy festett, mint aki hálátlanul le akar tolni, amiért segítettem rajta, sokkal inkább egy gyermekre hasonlított, aki még életében nem köszönt meg semmit, s most nem tudja, hogyan is kezdjen bele.
- Szóra sem érdemes – segítettem ki. Nincs semmi szükségem arra, hogy ez itt hálálkodjon nekem.
- Tudom, hogy nem igazán vagyunk egy hullámhosszon, s sokszor a falra másznék tőled, de ez már a második eset, hogy megmentettél, s rohadtul nem szeretek tartozni senkinek sem.
- Ha már megint azzal jössz, hogy belegázoltam a büszkeségedbe azzal, hogy kihúztalak a szarból, akkor most hagyd abba – vágtam a szavába keményen.
- Köszönöm, hogy segítettél. – Ahogy kimondta, megenyhültek a vonásai, látszott, hogy megkönnyebbült.
- Nem tesz semmit.
- De igen. Ki nem állhatjuk egymást, te mégis megmentettél már kétszer is, s nem vársz érte cserébe semmit sem. Magasról teszel a rangra és a dicsőségre, nem érdekel, hogy ki az apám, mégis segítesz rajtam. Ezt nem felejtem el.
- Jonathan, nem tartozol semmivel sem. Egyszerűen a lelkiismeretem nem engedte, hogy tétlenül nézzem, ennyi az egész. Magamért tettem és nem érted – magyaráztam neki, nehogy tévedésbe essen, s azt higgye, hogy valami jótevő vagyok.
- Teljesen mindegy – vonta meg a vállát. – Én akkor is köszönöm neked.
- Rendben – biccentettem, majd folytattam az utam tovább.
- Nem vagy olyan rossz, mint amilyennek hiszed magad – szólt utánam.
Ügyet sem vetve rá folytattam az utam tovább, de ő csak nem akart békén hagyni:
- Azt hiszed, hogy te vagy a világ leghitványabb alakja, pedig minden történésben az apád is hibás.
- Mit tudsz te az apámról? – fordultam szembe vele indulatosan.
- Hallottalak titeket Deborah születésnapján.
- Ott sem voltál.
- De ott voltam, csak igyekeztem kerülni a feltűnést és az apámat. Sosem hagynám ki Deborah születésnapját, ugyanis ő az egyetlen a családban, akinek számítok. De ez most tök mindegy, a lényeg az, hogy véletlenül meghallottalak titeket, s akkor elgondolkodtam.
- Meglep, hogy tudsz egyáltalán gondolkozni – fröcsögtem. Kezdett leszállni az a bizonyos szürke köd. Hogy képzeli ez a nyomorult, hogy utánam kémkedik?!
Jonathan Miller meglepő módon elengedte a füle mellett a megjegyzésemet, s rendületlenül hadarni kezdett:
- Rájöttem, hogy sokkal több közös van bennünk, mint eddig hittem, s kicsit nyomozni kezdtem utánad, s megtudtam, hogy emberként nem voltál ilyen karót nyelt, sokkal inkább olyan léha, mint én, de ez most lényegtelen. Ami számít az az, hogy mindkettőnk apja egy rohadt seggfej, s ők tehetnek minden bajunkról. Úgy tornyosulnak felénk, mint valami kicseszett viharfelhő, amelyből mindig villám csap le ránk, ha nem úgy viselkedünk, ahogyan elvárják tőlünk. Ők képtelenek megérteni minket, mivel eleve nem fogadják el, hogy más gondolataink is lehetnek, mint nekik. Elhalmoztak pénzzel, de sosem törődtek velünk igazán.
- Azért nem ilyen egyszerű az én helyzetem. Én tényleg rossz vagyok, s ez nem az apám hibája. Egyébként sem értem, hogy mire akarsz kilyukadni mindezzel?
- Csupán arra, hogy te meg én egyformák vagyunk.
Nem mondom, hogy még sosem véltem hasonlóságot felfedezni Jonathan Miller és köztem.
- Lehet, hogy vannak hasonló jellemvonásaink, s a körülményeink is hasonlóak, de én sokkal rosszabb vagyok még nálad is, úgyhogy erről kár beszélnünk.
- Szerintem sokkal többre vihetnénk, ha összefognánk – bújt ki a szög a zsákból.
- Hát erről van szó. Na, ide figyelj, én nem akarom vinni semmire se, úgyhogy rossz vámpír koporsóját döngeted.
- Mióta összevesztél az apáddal, elkezdtél mániákusan vedelni, de nem hagytad ott a Ligát. Ez azt jelenti, hogy valamit mégiscsak el akarsz érni az életedben.
- Lehet, de azt nem veled kívánom elérni.
- Egyedül nem fog menni, még az olyan mániákus karót nyelt vámpírnak sem, mint amilyen te vagy.
- Azért teszek egy próbát, végtére is, örök időm van – zártam le az értelmetlen beszélgetést, majd faképnél hagytam Millert. Ezúttal nem jött utánam.

 
Violet

A fény eleinte teljesen megvakított, majd szépen lassan hozzászokott a szemem. Egy véget nem érő, s sehol el nem kezdődő, teljesen üres, hófehér teremben álltam teljesen tanácstalanul. Tettem előre néhány tétova lépést, a tornacipőm nagy visszhangot vert a teremben. Most mégis mi a fenét kellene csinálnom? Úgy döntöttem, hogy folytatom az utam előre, vagy legalábbis abba az irányba, amelyet magam előttinek véltem felfedezni. Hirtelen egy hűvös fuvallat borzolta fel a tarkómat, s az irányába fordulva megpillantottam egy kislányt, aki egy csordogáló patak partján üldögélt, s gyermeki elragadottsággal gyönyörködött az őt körülvevő világban. Egyszerre hogyan jelenhetett meg ez a táj, s ez a gyermek mögöttem? Jobb ötlet híján elindultam felé, mégiscsak jobb társaság egy ismeretlen kislány a patak partján, mint a nagy fehérség. Ahogyan egyre közelebb értem hozzá, minden olyan irreálisan hatalmasnak tűnt, a fű, a fák… ahogy letekintettem a kezemre, döbbenve konstatáltam, hogy az meg nagyon-nagyon apróvá zsugorodott. Összementem volna?
- Hát itt vagy, puteri – csendült egy lágy női hang a hátam mögött. Szerettem volna megfordulni, hogy lássam, ki szól hozzám, de valamiért a testem nem akart engedelmeskedni, megrögzötten bámultam a patakban úszkáló pisztrángokat. Habár nem láttam az arcát, de biztonságban éreztem magam vele, mert szinte tapintani lehetett a levegőben a felém áradó szeretetét.
Finom kezek ragadták meg apró testem, s egyik percről a másikra két szinttel magasabbra kerültem, felvett az ölébe. Ez csakis… csakis azt jelentheti, hogy én lettem a kislány! Páni félelem kerített hatalmába, de azon nyomban megfeledkeztem róla, amikor a nő forró csókot lehelt a fejem búbjára.
- Tudod, Wayra, bármit is hozzon az élet, egyben légy mindig nagyon biztos: anyád nagyon-nagyon szeret téged, s mindig is szeretni fog. Te erős leszel, egy igazi harcos, akinek csodálatos életet szánok.
Szerettem volna megszólalni, de csak értelmetlen gügyögés hagyta el a számat. Szent ég, ez a kislány olyan fiatal, hogy még beszélni sem tud! De akkor mit keresett egyedül idekint? Milyen szülők azok, akik így magára hagyták? És miért látom ennek a Wayrának a szemével a világot? Egyáltalán miért ismerős ez a Wayra név? Nem azt mondta Tim, hogy én vagyok a Wayra? Ezek szerint az igazi Wayra még csak egy kisbaba! Nem én vagyok az, mindenki tévedett.
- Elmondok neked egy mesét, drága kicsi puteri, egy mesét a népünk krónikáiból. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nép, akik magukat médiumoknak hívták. Elszigetelten élték szerény életüket a világ legeldugottabb városában, a Ködös városban, ahová a rossz szándékú be nem tehette a lábát. Nem voltak anyagi kincseik, de az övék volt a legdrágább kincs: a boldogság és a nyugalom. Azonban mindennek meg kell fizetni az árát, s ez alól a Ködös város sem volt kivétel: ők azzal fizettek, hogy soha nem érintkeztek a külvilággal, egy igazi remetekirályság volt az övék. Így telt a hosszú évek sora, amíg egyszer csak a népnek olyan hercegnője született, aki képtelen volt bezártan élni. A kíváncsiságának semmi sem szabhatott gátat, míg népe törvényei sem. Mindenáron meg akart bizonyosodni a felől, hogy a külvilág tényleg, még mindig olyan rettenetesen gonosz, mint népe állítja. Tudod, drága puteri, hogy némelyik hercegnő mindig eléri, amit akar, s ez alól a történetünk főhőse sem volt kivétel. Meggyőzte népét, hogy elérkezett az idő arra, hogy felderítsük, változott-e vajon a világ. Elérte, hogy Európa egyik egyetemére járhasson, ahol élete legboldogabb éveit töltötte. A tanulság az, édes kicsi Wayrám, hogy soha, de soha ne add fel az álmaidat. A hercegnő nem látta olyan gonosznak és sötétnek a kinti világot, mint ahogyan népe elbeszéléseiből elképzelte, s felcsillant lelkében a remény, hogy talán visszatérhetnek a külvilágba. Az egyetemen sok új barátot szerzett, s ott ismerte meg élete szerelmét, az ő hercegét, a te apukádat, kicsi puteri. Ez a herceg nem olyan királyi származású volt, mint anyukád, de mindenféle szempontból ő volt a nagybetűs herceg fehér lovon. Remélem, egy napon te is megtalálod a te hercegedet, aki legalább annyira szeret majd, mint apukád anyukádat. Boldogan éltek ők, csakhogy az élet nem egy tündérmese, sokszor rosszra fordulnak a dolgok. A hercegnő és a herceg életet adtak kis birodalmuk trónörökösének, a te bátyádnak, majd pedig megszülettél te, kicsi puteri. Életük egyik legszebb napja volt az, amikor világra jöttél, de sajnos az örömüket hamar viharfelhők árnyékolták be, ugyanis a hagyományokhoz híven te, drágám, örökölted a hercegnő médium képességeit, ami miatt hatalmas veszélybe kerültél. Te nem vagy olyan médium, mint a többiek, te különleges vagy, te vagy a Wayra. Sokan fel akarnak majd használni önkényes terveik eléréséhez, s éppen ezért soha sem tudhatja meg a hercegnő népe, hogy te megszülettél. A hercegnő és a herceg kétségbeesett, de fondorlatos tervet eszeltek ki, ugyanis a herceg gyermekeivel együtt egy másik kontinensre utazik, míg a hercegnő visszatér népéhez, teljesen titokban tartva itteni életét. Ezért kell most egy időre elválnunk, kicsikém. A hercegnőnek meg kell nyugtatnia népét arról, hogy minden rendben, s el kell titkolnia élete értelmeinek a létezését. Vissza fogok térni hozzád, Wayra, mert egyek vagyunk.
Milyen rettenetes történet! A csontomig hatolt ennek az anyának a szenvedése, aki csak meg szeretné óvni a lányát a külvilágtól és a saját népétől is. Sírni tudtam volna, amiért valakinek ilyen ok miatt kell lemondania gyermekeiről.
- Indulnunk kell – szólalt meg valaki a hátunk mögött.
- Tudom – suttogta a nő elcsukló hangon.
- Ne aggódj, minden rendben lesz, s egykettőre visszatérsz hozzánk – guggolt le mellénk a férfi. Oldalra fordítva a fejem legalább az ő arcát megnézhettem, s a felismerés teljesen megbénított, ezer közül is felismerném ezt a férfit: az apám volt az fiatalkorában. Láttam elég fiatalkori képét ahhoz, hogy pontosan beazonosíthassam. Akkor ezek szerint ténylegesen én vagyok az a kislány! De ez a történet az anyámról olyan furcsa… hacsak… szerettem volna az ő arcát is látni, csakhogy kizárhassak egy elméletet, amely sötét árnyékként megfogalmazódott bennem, de mire ezt megtehettem volna, újra a saját testemben voltam lótusz – ülésben a kis kunyhóm padlóján. Kalyana javasolta azt, hogy esténként, lefekvés előtt is gyakoroljam a meditálást, hátha gyorsabban el tudok jutni a kívánt szintre, s én jó tanuló módjára követtem az utasítását. Meditáció közben elaludhattam volna? Más magyarázat nincs erre a képtelen képre. Tuti, hogy a szüleim nem tudják, hogy mi vagyok, különben csak elmondták volna, nem? Bár, ha meg akartak óvni… Viszont nem emlékszem egyetlen olyan időszakra sem az életemből, amikor anyám nem volt mellettem, így vagy nagyon hamar visszajött, vagy el sem ment, vagy… nem, az lehetetlen. Muszáj megtudnom, hogy mit láttam.
Éppen ezért lefekvés helyett inkább elindultam Kalyana kunyhójához magyarázatért.
- Violet? – lepődött meg, amikor kopogtattam az ajtaján.
- Szeretnék kérdezni valamit – vágtam a közepébe, miközben igyekeztem lélegezni.
- Kerülj beljebb – tárta ki az ajtaját homlokráncolva. – Zaklatottnak látszol, gyermekem.
- Ma meditáció alatt volt egy nagyon furcsa látomásom, vagy nem tudom micsodám. Először minden olyan volt, mint szokott lenni, majd pedig egy teljesen fehér, végtelen terembe kerültem, onnan meg egy patak partjára egy kislány bőrébe, aki szinte még kisbaba volt, és aztán jött az anyukája, aki elmondott egy mesét a médiumokról és a Wayráról, s, ha ez nem lenne elég furcsa, akkor megjelent a végén az apám is – hadartam el egy szuszra.
Kalyana csendben végighallgatta a hadarásom, majd fürkésző tekintettel vizslatni kezdett. Szép, a végén még megállapítja, hogy hallucinálok és őrült vagyok.
- A meditáció nemcsak a lélek elcsendesítésére szolgál, hanem arra is, hogy feltárjunk rég elfeledett, vagy elzárt emlékeket, új világokat látogassunk meg.
- Arra céloz, hogy amit láttam, az egy régi emlékem?
- Az elme nagyon sok mindenre képes, a lélek pedig még többre, de nem hinném, hogy képzelődtél volna.
- De ennek így semmi értelme – rogytam le az ágya mellett elhelyezett székre.
- Csak, mert úgy véled nincs értelme, még lehet valóságos.
- A látomásban, vagy emlékben, az anyám azt mondta, hogy el kell hagynia engem, de örök életemben mellettem volt.
Kalyana arca megvonaglott, majd hátat fordított nekem, s kibámult az éjjeli égboltra. Olyan feldúlt voltam, hogy nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek a gesztusnak, pedig, ha jobban figyelek, észrevettem volna, hogy többet tud, mint amit elmond.
- Végül is, akkoriban nagyon fiatal voltam, nem is emlékezhetek arra, ha anyám pár hónapig nem élt velünk.
- Mire emlékszel gyermekkorodból? – kérdezte Kalyana.
- Sok mindenre, sok vicces és szép emlékre.
- Mi a legrégebbi emléked?
Ezen gondolkoznom kellett kicsit. Nem olyan egyszerű kitalálni, hogy melyik történt régebben a sok gyermekkori emlék közül.
- Talán az, amikor a felhők felett jártunk, amikor repülőn ültem. Azt hiszem, erre emlékszem először. Annyira varázslatos volt.
- Szerető családod volt és szép gyermekkorod, csak ez az, ami számít.
- Igen, ebben igaza van, de ez az emlék teljesen összezavart. Ez alapján a szüleim pontosan tudják, hogy médium vagyok. – Azt persze nem kötöttem az orrára, hogy én vagyok a Wayra. Végtére is, ha anyám azért hagyott el minket kis időre, hogy ez a titok ne derüljön ki, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy sutba vágjam az áldozatát? Az persze más kérdés, hogy a népénél kötöttem ki, ahol arra próbálnak rájönni, hogy én vagyok-e az, akiről próféciák szólnak. Egyszerűen így alakult, nem volt más választásom. Ezt anya is meg fogja érteni.
- A szülők sok áldozatot hoznak a gyermekük érdekében – fordult felém Kalyana.
- Igen – sóhajtottam, majd felálltam. – Bocsánat, hogy így lerohantam ezzel a butasággal, de meg kellett értenem.
- Az ajtóm mindig nyitva áll minden médium előtt, gyermekem.
- Akkor én megyek és lefekszem, holnap kezdődnek a Médiumtörténeti órák Quantarával.
- Biztos vagyok abban, hogy Quantara hasznos információkat fog megosztani veled.

Igaza lett, ugyanis már a legelső információja is nagyon hasznosnak bizonyult. Éppen a felé a kunyhó felé igyekeztünk, amelyet ők könyvtárnak hívtak, amikor mintegy mellékesen megjegyezte:
- Gondolom, örülni fogsz annak a hírnek, hogy a vámpír barátodat kiengedték.
- Hogy? – torpantam meg.
- A törzs bölcsei kihallgatták és megállapították, hogy teljesen ártalmatlan.
- Én mondtam, hogy végig mellettem állt.
- Mi is úgy gondoljuk, hogy nem tévedtél – mosolyodott el Quantara.
- És hol van most?
- Úgy döntöttünk, hogy megengedjük neki, hogy csatlakozzon a látóhoz és a bátyádhoz.
Bobby és Jack már hetek óta a médiumoknak segítettek az önellátó gazdálkodásban, így igyekeztek hasznos tagjaivá válni a közösségüknek. Valahogy nehezen tudtam elképzelni Timet, a vámpírt, amint bogyókat gyűjt a dzsungelben, de megnyugtatott a tudat, hogy végre újra önmaga és szabad.
- Ez tényleg remek hír – biccentettem.
- Sejtettem, hogy örülsz majd neki.
Több szó nem esett közöttünk, mivel közben megérkeztünk a könyvtárhoz, ami gyakorlatilag egy ugyanakkora kunyhó volt, mint amilyenben én is laktam. Csodálkoztam azon, hogy könyvtár létére nem nagyobb kicsivel sem, s, hogy odabent az északi fal mentén elhelyezett könyvespolcon kívül több könyv nem volt odabent, csak néhány asztal és szék. A polcon is könyvek helyett inkább régi pergameneket láttam.
- Csalódottnak látszol – jegyezte meg Quantara. Hát persze, az arcomra minden kiül.
- Azt hittem, hogy a könyvtár nagyobb.
- Nagyobb is, te csak a felszínt látod. Viszont van itt egy csapóajtó, ami a titkos iratok pincéjébe vezet, viszont oda csakis törzsünk bölcsei léphetnek be.
- Pedig az biztos sokkal érdekesebb – sóhajtottam, aztán eszembe jutott a Harsh titkos terme a föld alatt, a hely, ahová Bobbyval belógtunk, s ahol Lana meghalt… - Ugye az ott lent csak a könyvtár folytatása?
- Mi más lehetne?
- Tudod az utolsó titkos föld alatti helyiség, amit láttam egy áldozatbemutatás színhelye volt, ahol… ahol… - A hangom megbicsaklott. Ahol a barátnőm feláldozta magát helyettem. Nem bírtam folytatni, a szavak a torkomra forrtak.
- Nem kell megosztanod velem, ha nem állsz még készen rá – simogatta meg a karom gyengéden Quantara. – Viszont biztosíthatlak arról, hogy nálunk odalent csakis pergamenek és könyvek vannak. Médium nem öl médiumot.
- Ezt jó tudni – szívtam vissza a könnyeimet, majd leültem az egyik székre. – Készen állok a Médiumtörténeti órára.
- Helyes – dőlt a falnak Quantara. – Azt hiszem, a legelején kell kezdenünk, a médiumok származásánál. Pontosan nem tudjuk, hogy időszámításunk előtt melyik évezredben jelentek meg először, de az bizonyos, hogy a médiumok az angyalok rendjéhez tartoznak, az ő leszármazottaik.
- Az angyaloké? – képedtem el. Ha most benyögi, hogy nemsokára hófehér szárnyaim nőnek, akkor fel fogok sikítani.
- Pontosan. Úgy tartja a mítosz, hogy Gabriel főangyal hozta el a földre a legelső médiumpárt, Azárt és Wayrát. Ők népünk atyja és anyja. Az ő leszármazottaik vagyunk mi. Úgy tartja a mondás, hogy ezelőtt ők is fent éltek a Mennyei királyságban, s azért kellett a földre alászállniuk Gabriel főangyal utasítására, hogy fenntartsák az egyensúlyt az élők és a holtak világa között. A mítosz szerint az akkoriban történt, amikor a legelső vámpír, Káin megszületett.
- Káin, aki megölte Ábelt?
- Pontosan. Káint a gyilkosságért a Mindenható megbüntette.
- Vagy megajándékozta, nézőpont kérdése – szúrtam közbe.
- A vámpírok pontos eredettörténetét nem tudom, de az bizonyos, hogy Azar és Wayra azt a küldetést kapták, hogy médiumi erőikkel fenntartsák a rendet, az egyensúlyt az alvilág és a mi világunk között. Félő volt ugyanis, hogy Káin születését kihasználva, minden gonoszak atyja, a vén hazugság, Lucifer háborút indít Isten teremtményei ellen, az emberek ellen, hogy végleg eltörölje őket a föld színéről. A médiumok feladata a lélek erejével visszaszorítani a gonosz térhódítását.
- De jelenleg itt éltek, mindentől távol, ez nem a szent küldetés feladása? – mutattam rá.
- Vannak sokan, akik egyetértenek veled. Ők azok a médiumok, akik a világ különböző részein élnek, s elkeseredett harcot vívnak az ördöggel.
- Ezek szerint vannak szép számmal odakint olyanok, mint én? Én azt hittem, hogy a világ számára kihalt faj vagyunk.
- A kint élő médiumok, a Kívülállók, bujkálnak. Létezésükről még a saját családtagjaik sem igen tudnak.
Ahogy az anyám is él.
- De mit csinálnak ők?
- Ezt pontosan nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy már rég elfelejtették a hagyományainkat, hiszen, ha gyakorolnák médiumi képességeiket, akkor a többi faj tudná, hogy ott vannak. Úgy vélem, hogy ők csak ürügyet kerestek arra, hogy elhagyhassák a városunkat.
- De azt mondtad, hogy küldetést kaptatok, akkor miért nem mentek el innét ti is?
- Mi várunk.
- De mire?
- Ezzel a kérdéssel igencsak előreugrottunk a Médiumtörténetben, de, ha már szóba került, úgy gondolom, jobb, ha válaszolok rá. A Wayra eljövetelét várjuk.
- Az első médiumét?
- Nem, a következő Wayrát. Minden kilencvenkilencedik esztendőben születik egy médium, akinek a szellemi ereje sokkal nagyobb, mint a miénk. Ezen médiumok közül kerülnek ki a Wayrák, azok a médiumok, akik még kapcsolatot tudnak teremteni a Mennyei királysággal. Csakhogy nem minden kilencvenkilencedik esztendőben született leányból lehet Wayra. Háromszázkét évvel ezelőtt az egyik bölcsünk látomást kapott magától Gabriel főangyaltól arról, hogy a Wayra ebben a században fog megérkezni hozzánk, hogy újra fény ragyoghassa be a Ködös várost.
- Háromszázkét éve várjátok?
- Igen, s alapos gyanúnk van arra, hogy már nem kell tovább várnunk – nézett rám sokatmondóan. A rockerek istenére! Ő is azt hiszi, hogy én vagyok ez a nagy erejű, mitikus lény! De hogyan lehetnék én az, amikor még a szívemnek sem tudok parancsolni? Viszont az anyám azt hiszem, pontosan ettől akart megóvni engem mindenáron, én meg szépen belesétáltam a közepébe.
- Ez mit jelent? – adtam az értetlent.
- Minden jel arra mutat, hogy te vagy a Wayra – mondta ki azt, amit nem akartam hallani.
- Ezt miből gondoljátok? Hiszen, láthatod, még az alapvető médium képességeket sem tudom irányítani, nemhogy angyali erőket.
- Pontosan arra a napra jövendölték érkezésed, amikor felbukkantatok a dzsungelben.
- Akkor miért fogadtatok olyan hűvösen minket?
- Tudod, a vámpírokkal folytatott elkeseredett harc gyanakvóvá és keserűvé tette népünket. Ráadásul nem azzal a vámpírral érkeztél, akiről a prófécia szólt.
- Mégis miféle vámpírral kellett volna érkeznem?
- A jóslat szerint az Éjszaka Gyermekei közül is egy különleges kísér majd ide. Egy olyan vámpír, aki ura térnek és időnek, egy vámpír, akinek tekintetében a természet éled fel.
Kis híján rosszul lettem a hallottaktól, ugyanis ez a leírás tökéletesen illett Nicolasra. Nicolasszal egyszer véletlenül visszajutottam a múltjába, tehát uralja az időt, vagy legalábbis megvan a képessége rá. Azt mondta, hogy nem tudja befolyásolni, de lehet, hogy hazudott. És a szeme színe zöld, akárcsak a természetnek tulajdonított szín. A prófécia szerint vele kellett volna idejönnöm. Ostoba próféciák.
- Nos, hát nem ilyen vámpírral érkeztem, így lehet, hogy a prófécia abban is téved, hogy én vagyok az, akit vártok.
- Ez hamarosan úgyis kiderül. A médiumpróbák alkalmával felszabadul a benne lakozó erő, s akkor a kétkedők is megbizonyosodhatnak arról, hogy a Wayra köztünk van.
- Te komolyan azt hiszed, hogy én vagyok az, igaz?
- Nekem semmi kétségem sincs.
Én nagyon, nagyon remélem, hogy téved. Nem akarok még jobban részese lenni ennek az őrületnek. Én csak szeretném megtanulni kordában tartani a képességeimet, meggyőzni minden természetfeletti lényt arról, hogy nem vagyok érdekes a számukra, s folytatni az életem. Önző kívánság ez, amellyel semmibe veszem Lana áldozatát, aki szintén szentül hitte, hogy fontos vagyok, de nem érdekel. Nem kértem ezt a sorsot, s nem is akarom. Normális életet szeretnék, egy átlagos életet médiumok, Timek és Nicolasok nélkül.

 

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
Még nincs hozzászólás.
 

citatum
minden napra egy bölcselet



aktuális
dolgok, amelyek most foglalkoztatnak

Ezt a regényt írom:

Cím: A horror városa
Állapot: Tizedik fejezet

Történet: A tragédiával végződő egyetemi tanév után Nicolas McGregort csak egy dolog élteti: a bosszú. Ehhez azonban az Éjharcosok Ligájának a segítségére lesz szüksége, ezért Enoch-ba, a vámpírok fővárosába utazik. Nem is sejti, hogy egy előre kitervelt, kegyetlen játékba csöppent, ahol nem követhet el több hibát.

Ezt a regényt olvasom:



Ezeket a sorozatokat nézem:





 

A design elkészítésében segítségemre volt: Lindadesign.gp és Fuckinway.gp

Szavazás
Mit vársz a legjobban a második könyvben?

Violet és Nicolas újratalálkozását
Tim lebukását
Nicolas bosszúját
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
Szavazás
Eddig hogy tetszik A horror városa?

Nagyon
Nem rossz
Nem tetszik
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
Véleménykérő
Szerintetek ki a gyilkos?

Emma
Tim
Violet
Nicolas
Az Angyal
Lame
Carla
Valaki más
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 

 

 

 


3D VIRTUÁLIS VILÁG!REGISZTRÁLJ TÖLSD LE A JÁTÉKOT ÉS ISMERKEDJ VILÁG SZERTE ÚJ EMBEREKKE!CLICKELJ A REGISZTÁLÁSHOZ!!!    *****    Vonatozzunk együtt a gyereknapon! Robogjatok Budapesten vagy Balatonfenyvesen, vagy készítsetek kisvonatot a Mesetárban!    *****    Filmes hírek és kritikák lelõhelye. ÚJ oldal, ami filmekkel és színészekkel foglalkozik. Nézz be most és máskor is!    *****    Az egyetlen magyar forrás a BOSSZÚÁLLÓK univerzumáról | Az egyetlen magyar forrás a BOSSZÚÁLLÓK univerzumáról    *****    HAMAROSAN - DOVE CAMERON RAJONGÓI OLDAL - HAMAROSAN - DOVE CAMERON RAJONGÓI OLDAL - HAMAROSAN - DOVE CAMERON    *****    KÖNYVAJÁNLÓK - ha nem tudod mit olvass, itt találhatsz hozzá inspirációt - BOOKISLAND    *****    Loki rajongók! Fan Fiction és egyéb történetek! Gyere és olvass nálam kedvedre! Ha tetszik, claim loyalty to me! (Loki)    *****    Ayang - Avagy milyen is a világ az én szememmel    *****    LÉGY A MAGAD ASZTROLÓGUSA és segíts másoknak is az asztrológia tanaival!    *****    Társszerkesztõket keresek a dakotajohnson.tk újranyitásához.Ha érdekel és szeretnél jelentkezni kattints a részletekért!    *****    Április 22. a Föld napja! Az ünnep alkalmából cifraszûrös juhászlegény vár benneteket a Mesetárban! Nézzetek be hozzánk!    *****    Asztrológiai tanácsadás, részletes elemzésekkel, a legkedvezõbb áron és teljesen ingyenes konzultáció, idõkorlát nélkül!    *****    Egy jégkorong-rajongó lelkészgyakornok lány blogja - ha van kedved, nézz be, szeretettel látlak :) Gréti    *****    Minden Kedves látogatómat szeretettel várom Asztrológia oldalamon, ahol az oktatás INGYENES, az elemzés BECSÜLET-KASSZÁS    *****    Ayang Avagy milye is a világ az én szememmel    *****    Charmed - Új külsõ - Még több tartalom - Még több információ, érdekesség - CHARMED - Bûbájos boszorkák - Varázslat - Cha    *****    BOOKISLAND -> A könyvek birodalma elvezet a képzeletünk világába! <- BOOKISLAND    *****    KUTYA VS MACSKA, MELYIK AZ OKOSABB? SZAVAZZ! FÉLSZ A ROBOTOKTÓL, VAGY SEM? MONDD EL! KUTYA VS MACSKA!KUTYA VS MACSKA!!!!    *****    Outsider - Gay - Creative - Rebel - Tolerant - Furry - Brony - Hipster - Gamer - Otherkin - Geek - Autistic    *****    Online Gyermekáruház és bababolt Több ezer termékkel olcsón, országos kiszállítással!